A buddhizmus i.sz. 538-ban tûnt fel elõször Japánban. Vele együtt átjutottak az óceánon a Buddha-szobrok, régi szútrák, valamint a füstölõk. Ettõl a pillanattól kezdve a füstölõ elválaszthatatlanná vált a Japán történelemtõl. A füstölõnek felbecsülhetetlen szerepe van a buddhista szertartásokban és rítusokban, de a sintó szentélyekben is. Mivel megtisztítja a környezetet, olyan módszerként tisztelik, amely elhozza a buddhista Alamkara-t (A Díszek Birodalma).Tisztító és gyógyászati tulajdonságai miatt használata országszerte elterjedt.

Az Asuka, Nara és Heian korszakok alatt Japánban a külföldi utak és cseremissziók gyakorisága a T'ang Kína és Japán között rohamosan növekedett. Ezek a missziók vitték magukkal a buddhizmust, az orvostudományt, a mûvészeteket és természetesen a füstölõt. Közülük a legnevesebb a kínai buddhista Ganjin mester volt, aki 759-ben Narában megalapította a Toshodai-ji templomot.

Több mint ezer évvel ezelõttõl napjaink modern koráig a füstölõvel igen mély kapcsolatunk alakult ki a mindennapi életünkben. Ez egyértelmûen látható a nagy népszerûségbõl, aminek az õsi Chang-an-ban (Kína) örvendett, ahol a füstölõ világi használata az uralkodó osztály körében nagy kedveltségnek örvendett. A különbözõ összetevõket összekeverve és szilvapéppel vagy mézzel összegyúrva széles körben használták a szobákban, ruhaujjba helyezve, sõt még ruhákat is béleltek vele. A füstölõ ilyen mértékû közkedveltségének kifejlõdését élénk részletességgel írja le a Genji Története, amely felvillantja a Heian-korszak kifinomult arisztokráciájának szorgalmas törekvését a saját, egyedi illat kikeverésére.

Ezektõl az egyszerû kezdetektõl a füstölõkészítés folyamatosan átalakult az egymás illatai közötti kölcsönös versengéssé, amit ,,Takimono-awase''-nek (Illatkeverés) neveztek. Hamarosan kifejlõdött a nyers, természetes füstölõ-összetevõk égetése, amit ,,Ko-awase''-nek (Füstölõkeverés) neveztek. Ezek az elegáns játékok váltak késõbb a Kodo-szertartás (A Füstölõ Útja) forrásává.

A Japán feudalizmus korában (Sengoku jidai, 1490 - 1573) jelentkezett az igény a füstölõ egyszerû, praktikus formája iránt. A Ming-dinasztiabeli kínaiak adták át a füstölõpálcikák készítésének technikáját. Ez egyszerûen porrá tört és pálcikává sodort füstölõ volt, amit könnyû volt szállítani, és ára az egyszerû emberek számára is elérhetõ volt. Ez volt a füstölõ népszerûségének virágkora. Az összes osztály, gazdagok és szegények körében egyaránt virágzott. A virágzás központja Sakai városa volt. Az itteni hatalmas népszerûséget fõleg a város kínai, spanyol és portugál kereskedelmi kapcsolatainak köszönhette.

A Baieido a japán történelem Muromachi-korszakából származik. Ebben az idõben vált Kakuuemon Yamatoya, a Baieido alapítója, gyógynövény-nagykereskedõvé Sakai városában. Sakai egy ismert kikötõváros volt a régi Japánban, ahol nagy volt a kereslet a füstölõ iránt. 1657-ben az alapító a ,,Jinkoya Sakubei'' nevet felvéve füstölõ-alapanyagok és füstölõk árusítására specializálódott. A ,,Jinkoya'' (aloe-kereskedõ) egy Sakai-ra jellemzõ név volt, csak azok a gyógyszer-nagykereskedõk használhatták, akik füstölõre szakosodtak.

A füstölõkészítés egy rendkívül finom folyamat. Jinkoya Sakubei igen régi hagyományában a Baieido több mint 350 éven át a füstölõkészítésnek szentelte magát. A módszert és a recepteket generációról generációra hagyományozták egy töretlen, titkos szóbeli átadás során.