Egy télen kiakasztott szélcsengő a japánok számára szörnyülködés és nevetség tárgya lenne, a fúrin ugyanis a nyarat jelképezi, a párás hőségben az üdítő szellőt.

Mindig olyan helyre függesztik , ahol a legkisebb szélfuvallatot is felfogja, házon belül nem használatos.

Leggyakarabban fémből, üvegből, kerámiából vagy bambuszból készül. A nyelvére néha ujjnyi széles papírcsíkot kötnek, hogy még érzékenyebb legyen. Mikor a kis harang (vagy csőcsoport) csilingelni kezd, biztos van egy kis légmozgás. Ha már a fúrin is hallgat, tényleg rekkenő a hőség. Ha monotonnak tűnik is, a szél erősségével együtt folyton változik a hangja, sosem ismétli önmagát.

Két érdekes típusa : az Edo-fúrin, kézzel fújt, festett üvegből és az öntöttvas Nambu-fúrin, amely Ivata-tartományban készül már 400 éve.

A fúrin közvetlen elődje a futaku-harang, mely buddhista csarnokokban és haranglábakon lógott, Kínából származik és a Kamakura-kortól (1192-1333) került át Japánba.
Szélesebb körben a szélcsengő a Muromacsi-korban (1336-1573) terjedt el és szokássá vált az eresz alá akasztani, hogy hűvöset hozó hangját hallgassák forró nyarakon.